Buckafalva

 Írd meg szüléstörténeted a buckafalva@gmail.com címre, ha szeretnéd másokkal is megosztani ezt az élményt! Nem kifogás, hogy nincs idő leülni és begépelni, mert hidd el, hogy sokkal szebbé fogod tenni tőle a napodat! :-)

2009 júliusában, miután én már évek óta rágtam a fülét, hogy „Gyereket akarok!” megbeszéltük, hogy most már ideje utódot nemzeni. Döntésünknek több oka is volt. Változtak a GYED-re vonatkozó jogszabályok, és az sem volt utolsó szempont, hogy a cégemnél a második nagy létszámleépítésre készültek, ezért úgy voltunk vele, hogyha most kirúgnak, még évekig nem vállalhatunk babát, azt pedig egyikőnk sem szerette volna. Bár a Párom azt mondta, hogy ő nem érzi azt, hogy Apa szeretne lenni, de szeret és ismer annyira, hogy tudja, nem hozunk rossz döntés. A gyerek is egyet értett szülei döntésével, mert az első próbálkozásra sikerült teherbe esnem.  A terhességi teszt elvégzése utáni pillanatok egyike az, ami egy életre belevésődött a szívembe. Ahogy az én Drága Szerelmem lereagálta azt a pár percet, nekem maga volt a minden. Boldog volt és csillogott a szeme.

A terhességről egy másik posztban szeretnék írni, ezért ugorjunk a szülés napjához.

2010. április 3. volt a szülés kiírt időpontja. Aznap reggel elmentünk a kórházba CTG-re. Semmi nem utalt arra, hogy ezen a napon fog megszületni a gyermekünk. A CTG-n elég érdekesen viselkedtek velem, de a babával minden rendben volt, és ez a lényeg. Az orvosom éppen Munkácson családozott, bíztunk benne, hogy meg tudjuk várni a szüléssel. A nap többi részében a Sógornőm albérletét takarítottuk, én pedig lelkesen figyeltem, hátha beindulnak végre a fájások. Semmi. Vasárnap még elmentünk ebédelni és megünnepelni Párom Nagypapájának a 85. születésnapját. Este éreztem valamit, de még csak véletlenül sem tudtam ráfogni, hogy ezek fájások. Megbeszéltük, hogy hétfőn megint bemegyünk reggel CTG-re, aztán kedden majd megbeszélünk mindent az orvosommal. Már előre vetítette, hogy nem nagyon kéne egy hétnél tovább hordani a kelleténél, mert nagy a baba, és a tágulás nem nagyon haladt előre.

2010. április 5-én reggel felébredtünk, megittuk a kávét, Párom elment fürdeni, én meg leültem netezni. Kicsit fájt a hasam, de nem volt vészes. Elkezdtem nézni az órát, 5 percenként volt valami. Beszóltam Páromnak a fürdőszobába, hogy úgy érzem, be kell tenni a kocsiba a kórházi táskát, és én szívem szerint a terhes osztály helyett a szülőszobára mennék, biztos, ami biztos.

Összeszedelőzködtünk, az út zökkenőmentes volt, gondoltam, maximum csinálnak egy CTG-t, és jövünk haza. Nem így történt! 9-re értünk a kórházba. Én lepődtem meg a legjobban, amikor felvetették velem a kórházi hálóinget, és mondták, hogy előkészítenek a szülésre (borotválás, beöntés). Nem kellemes, de simán ki lehet bírni! Kiszóltam a Férjemnek a folyosóra, hogy készüljön, mert ma SZÜLŐK leszünk! Akkor engedték be, amikor már bekötötték az infúziót, és rám tették a szív és fájásmérő kütyüt. Ahogy megláttam a Párom, már biztonságban éreztem magam, és innentől kezdve röhögtünk, meg viccelődtünk, hogy mennyire könnyű az egész. Gondoltuk akkor. Kétszer tusoltam, ami nagyon jól esett. A szülőszoba hangulatos volt, nem így képzeltem előtte. Valami olyasmi kép volt a fejemben, hogy egy nagy teremben egymás mellett lévő ágyakon fekszenek a vajúdó kismamák és egy nagy káosz az egész. Ennek ellenére csend volt és nyugalom. Fél kettőre ért be a dokim, hogy burkot repesszen. Az volt az első olyan dolog, ami nagyon fájt. Elfolyt a magzatvíz, aminek a mennyiségén hihetetlenül meglepődtem, mert olyan volt, mintha kinyitottak volna egy csapot odabent.

Ezután kezdtek a dolgok izgalmassá válni. 3 óra körül már nem viccelődtünk, csak álltam, guggoltam, ahogy mondták, hogy segítsem a gyereket előre. A fájások egyre csak erősödtek, éreztem, hogy ez már nem játék, de tűrni kellett. Ráültettek a labdára, ami nagyon szuper. A fájások sokkal elviselhetőbbek voltak, lehetett lazítani rajta. Innentől kezdve már nem tudom, hogy telt az idő, csak arra emlékszem, hogy elkezdtem az infúzió és az Oxytocin hatására tágulni. Akkor már nem is beszélgettünk, csak felemeltem a kezem, ha jöttek a fájások, hogy bele tudjak kapaszkodni Gábor kezébe. Aztán egyik pillanatról a másikra már csak egy cm hiányzott ahhoz, hogy teljesen eltűnjön a méhszáj. Az időérzékem teljesen elvesztettem szerencsére, annyit láttam csak, hogy kint elkezdett sötétedni, de ezt sem fogtam fel igazán.

A fájások kezdtek elviselhetetlenné válni, Gábor szeme szinte könnyezett a tehetetlenségtől.

Még utoljára megkértek arra, hogy álljak fel az ágyról. Nagyon nehezen ment. Fáradt is voltam, és a fájások is nagyon besűrűsödtek. Felálltam, és akkor beindult a finis.

Gyorsan átalakították az ágyat, amíg én Gáborba kapaszkodtam, és utána már azon kaptam magam, hogy jönnek a tolófájások. A harmadikra meglett volna a gyerek, ha nem fogy el a szusz. Akkor Gábor olyat is látott, amilyet nem akart volna, mert a doki elkezdte bökdösni, hogy: Nézze, ott a feje! Nekem is mondták, hogyha akarom, akkor simogassam meg, de valamiért nem akartam. Inkább arra koncentráltam, hogy most már legyen vége. A következő fájásnál kicsusszant és elkezdett ordítani, amit onnantól kezdve 2 órán keresztül abba sem hagyott. Nagyon zokon vette, hogy ki kellett jönnie, és hogy egész nap nem kapott enni. 19:20-kor megszületett első gyermekünk, Barnabás 3870g-al és 54cm-el. Apa elvágta a köldökzsinórt (lekapcsolta az USB-t. J)Amikor a hasamra tették, csak simogattam, de igazából nem fogtam fel, hogy mi történt. Apával elmentek egy másik szobába, addig én megszültem a méhlepényt, és összevarrtak. Na, ez sem volt nagy szám, mint ahogy a gátmetszés sem. Büszke vagyok arra, hogy Epidural nélkül sikerült végigcsinálnom a szülésem! Amikor már túl voltunk az első sokkon, megjelent Párom az ajtóban, kezében a mi „kis” gyönyörűségünkkel, és én már akkor azt éreztem, hogy ezt a napot bármikor végig csinálnám még egyszer.  Két órát pihentünk a szülőszobán, kaptam enni, inni, hogy legyen egy kis erőm. (Legközelebb reggeli után megyünk csak szülni.) Aztán elvitték „picúrt”, és én elmehettem tusolni. Itt megkímélnék mindenkit a véres jelenetektől, de annyit leírok, hogy úgy remegtem, hogy Gábornak kellett leszednie az ágyról, ami után a tusolás elég izgalmasra sikeredett.

A legszörnyűbb az volt, amikor már az osztályon voltunk, és el kellett köszönnünk egymástól azok után, hogy együtt csináltuk végig a napot. A szívem szakadt meg, hogy egyedül maradtam. Másnap reggel hozták ki az én drágámat, aki most édesdeden alszik a szobájában.