Buckafalva

  Vicces dolog volt visszagondolva a terhességet lelkileg megélni, bár voltak mélypontok.

Az elején még nem nagyon vettem észre magamon semmit, nem voltam kívánós, nem kaptam sírógörcsöt, rosszul sem voltam. A munkahelyemen is jól éreztem magam a leépítésig. 6 hetes terhesen el kellett mondanom az akkori főnökömnek, hogy babát várok, hogy még csak véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy engem rúgjon ki. Az nagyon stresszes időszak volt, mert ezzel keresztülhúztam a számításait, és éreztette velem a nem tetszését. Aztán megszűntették a csoportomat, és egy másik főosztályra kerültem csupa idegen ember közé, más helyre, más épületbe. Ezt akkor még súlyozottabban éltem meg, és nagyon bántott. Először nem is éreztem jól magam. Napközben a wc-ben sírtam. Hiába voltak kedvesek velem az új kollégák, nehéz volt feldolgoznom az új felállást. A munka is elég sok volt akkoriban, így amikor hazaértem, ettem, fürödtem és már mentem is aludni. Borzasztó fáradtnak éreztem magam. Aztán jöttek a parák, hogy terhes vagyok, minden rendben van-e a babával, jó szülők leszünk-e, valóban fel vagyunk-e készülve egy baba érkezésére. Elég lusta volt a gyerek a pocakomban is, képes volt egész nap alukálni. A céges buszon rúgott mindig először egyet reggel, jelezvén, hogy most már felébredt és éhes, jó lenne valamit leküldenem neki, aztán délutánig csend volt. Általában este rúgott sűrűbben, jó program volt fogdosni a hasam lefekvés előtt mindkettőnknek.

Aki kíváncsi az utolsó időszak rugdosásaira, az itt megnézheti videón.

Link:  https://www.youtube.com/watch?v=FTWZ6pKT-Mo

Mindig boldogan mentem az orvoshoz, soha nem féltem tőle, és a vizsgálatoktól sem. Az Uh-ot pedig mindig nagyon vártuk. Hamar kiderült (18. hét), hogy Fiúnk lesz. Mivel télen voltam terhes, így az öltözködés jelentett némi gondot, és nagyon oda kellett figyelni, ha csúszós volt az út. Szerencsére nem voltam beteg a terhesség alatt, rengeteg gyümölcsöt ettem, nem fájt a gyomrom szerencsére.

A terhesség alatt jó sokat híztam (22kg), de nem érdekelt, bár az utolsó hónapban nagyon szétrepedt a hasam, és az már zavart, meg nehezebben is tudtam mozogni. A védőnő és a doki is figyelmeztetett az 5. hónap körül, amikor már 12kg-al voltam nehezebb, hogy oda kell figyelni, de nem tudtam megállni az evést. A gyerek szépen fejlődött, és ez volt a lényeg. Szerencsére mára már megszabadultam a súlyfelesleg nagyjától, és lassan visszanyertem a régi formám. A terhességet amúgy élveztem, bár rájöttem, hogy az emberek érzéketlenek és közömbösek egy tömegközlekedési eszközön, szívesebben néztek ki az ablakon, amikor megláttak, de nem tudtam mit tenni.

A Párom is jól kezelte a változásokat, nem volt semmi baj, sokszor nevetett rajtam. Például azon, hogy a terhes nők memóriája rohamosan romlik a terhesség alatt, így életemben először meg tudott lepni a születésnapomon olyan ajándékkal, amit előtte már megbeszéltünk, én mégis elfelejtettem. Ez a memória probléma a mai napig nem múlt el teljesen, sőt, még mindig maradnak meglepetések abból az időszakból. Ahogy beállt a rossz idő, morfondíroztam, hogy nincs téli csizmám, és amikor kinyitottam a cipős szekrényt, mégis találtam egyet, amit tavaly vettem, csak elfelejtettem. Úgy örültem neki, mintha most vásároltam volna. A Párommal minden problémámat meg tudtam beszélni, ez is nagy könnyebbség volt. Együtt nevettünk a hülyeségeimen is. Amikor pedig hazaértünk a kórházból, napokig bőgtem ok nélkül, amíg a hormonok dolgoztam bennem, akkor is megölelt, és várta, hogy elmúljon a „roham”, mást nem is nagyon tehetett. Ez azóta is meg van, csak már sokkal kevesebbszer fordul elő. Boldogok vagyunk!