Egy nehéz téma következik, a Nagyszülők szerepe az unoka életében. Mivel az egyik Nagymami olvassa néha a blogot, ezért finoman fogok fogalmazni. J

A Nagyszülők szerepe már a terhesség alatt elkezd kialakulni, amikor tervezgetik, hogy mit hogyan fognak majd csinálni újdonsült imádottjukkal. Amikor még terhes voltam, sok olyan dolog jutott eszembe-főként a gyermekgondozással kapcsolatban-amiről kikértem a nagyik véleményét, és elmeséltettem velük, hogy régen ők hogy is csinálták. Hamar rá kellett jönnöm, hogy sok mindenben nagyon hasznos és jó tanácsokat adnak, viszont vannak olyan dolgok is, amik már rengeteget változtak, mióta ők szülővé váltak. Az első és legfontosabb feladat a határok megszabása volt. Meddig engedjük beleszólni a mi szüleinket a gyermeknevelésbe, és hol van az a pont, amikor már ne engedjünk a befolyásnak. Mi elég szerencsés helyzetben vagyunk, mert külön élünk, és amúgy sem olyan szüleink vannak, akik nem tartanák tiszteletben kis családunk szentségét. Természetesen ennek is ki kellett alakulnia, voltak viták is, de megoldódtak. Soha nem baj, ha meghallgatjuk a tapasztaltabbat, de a lehetőség a mi kezünkben van, hogy eldöntsük, felhasználjuk-e a kapott információt, vagy sem. Mindenki máshogy neveli a gyerekét, és mindenki máshogy gondozza. Szerintem minden szülő, aki első gyermekét várja, átgondolja, hogy ő hogy lett felnevelve, mit szeretne mindenképp beleépíteni a saját nevelési elveibe, és mit fog kihagyni belőle. Ehhez hozzá jönnek a saját elvek, és természetesen az aktuális társadalmi elvárások. Mondjuk utóbbi annyira nem hat meg, de valahol muszáj figyelembe venni, hiszen előbb-utóbb a gyerek is aktív részese lesz. Mi igyekszünk lazán, de mégis megfelelő normák és szabályok szerint nevelni gyermekünket, figyelembe véve a saját személyiségének alakulását is. Nem nagyon olvasunk könyveket, és nem foglalkozunk a divat dolgokkal. Ösztönből nevelünk, és eddig úgy néz ki, hogy jól megy. Amikor a gyerek produkál valami újat, akkor azt átbeszéljük a férjemmel, és levonjuk a konzekvenciákat. Tegnap pl pont arról beszélgettünk, hogy a gyerek pár napja nem fogékony semmire, konkrétan szarik mindenféle új dologra, amit tanítanánk neki, mert csak a járás érdekli, és a hely megismerése. Arra jutottunk, hogy ez nem baj, hiszen elég inger éri sétálgatás közben, fedezi fel a világot, és ez maximálisan leköti. Majd lesz idő arra, hogy más is érdekelje, de ez most újdonság lesz a számára mindaddig, amíg természetessé nem válik.

Na, rendesen eltértem a fő témától. Szóval alapvetően nincs gond a nagyszülőkkel, imádják a gyereket, és ez a lényeg.

Anyukámat kell időnként leállítani, amikor mindenféle finomsággal tömi a gyereket (pl: almás pite), hogy elég lesz neki annyi, nem kell több, mert nem neki fog éjjel 20 alkalommal felébredni, hogy fáj a hasa, mert egész nap zabált. Anyósom ennél reálisabb. Ő figyelembe veszi, hogy le kell tenni időnként, hogy nem kell túletetni, és hogy mozgástérre van szüksége addig is, amíg vele van, különben másnap itt fogok vele szenvedni, mert nem fogja érteni, hogy mi a francért nem hurcibálom úgy, ahogy tegnap a Nagyi tette. Vehemensebbek is lettünk a szüleinkkel szemben, mióta Barnus megszületett, és szigorúan be is tartatjuk velük a mi elveinket és kéréseinket a gyerekre vonatkozóan. Ez főként a férjemre jellemző, igazi Apatigris lett belőle. Néha viszont jobb, ha befogjuk a szánkat. Nehéz volt bizonyos dolgokat az elején elnézni a szüleinknek, amik főleg apróságok voltak, és inkább nem szóltunk egy szót sem, csak hazafelé megbeszéltük a kocsiban. (nem úgy fogják, ahogy mi szoktuk, nem úgy tartják a cumisüveget, ahogy mi stb..) Ezeken a bagatell dolgokon felül lehet emelkedni, hiszen később az óvodában sem ugyanúgy fognak vele foglalkozni, ahogy mi azt itthon tettük. 

A gyerek pedig odáig van a nagyszüleiért. Mindegyiket imádja, és mindenkit másért szeret nagyon. Ha meglátja őket, már sikongat és ugrik a kezükbe. Gyönyörű, feltétel nélküli kapcsolat ez!