Mivel sajnos nem tudtam sokáig szoptatni, adott volt a lehetőség, hogy néha "szabadságra menjünk". Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mind a két részről támogató nagyszülőkkel vagyunk megáldva. Nálunk szabad rablás van a gyerekkel kapcsolatban, vihetik, amikor akarják, és ha valami programot találunk ki magunknak, akkor szívesen állnak a rendelkezésünkre. Ez azért is jó, mert van időnk egy kicsit kettesben lenni Buckafalvi Apukájával, és ápolgatni a mi kis kapcsolatunkat is. No, de nem a mi szerelmi életünkről akarok írni, hanem arról, hogy megmosolyogtató, mégis felháborító :-) amit a gyerek művel, amikor egy ilyen "elvivős" hétvége után elmegyünk érte.
Már az úton odafelé csak arról beszélünk, hogy mennyire hiányzik, és alig várjuk már, hogy lássuk. Apának szokott örülni, én viszont rendszerint le vagyok tojva, amit kikérek magamnak. Nem arról van szó, hogy engem nem szeret a gyerek, hanem annyira jól érzi magát a nagyszülőkkel, hogy maximálisan ki van elégítve minden szempontból minden igénye. A mamák átveszik ilyenkor az anyaszerepet, a gyerek pedig odáig van a gyönyörűségtől. Olyankor csak ŐK léteznek, ami egy szuper dolog. Időnként azért szóváteszem, mert valljuk be, nem esik túl jól, amikor megérkezünk, és eltol magától, mert ő vissza akar menni a mamihoz, de mindig azt a választ kapom, hogy örüljek neki, hogy nem csak én vagyok az életében. Örülök, persze, hogy örülök, hogy ilyen kis közvetlen, bárkivel jól kijövő gyerek, de az anyai szívem.... hát igen, nem lehet ezeket szavakkal leírni.
A barátokkal is elvan a Bébi, a Keresztapjáékkal is szokott időzni, és marha nagy mázli, hogy ha szükségem van felvigyázásra, vagy csak simán kell egy kis erősítés itthonra, akkor mindenki ugrik az első szavamra, ha lehetőségük van rá. Ezzel igyekszem nem visszaélni, nagyon hálás vagyok nekik!
