Annak ellenére, hogy nagyon várom már az idei karácsonyt, egyben félelemmel is tölt el egy kicsit. Ha arról az oldaláról szemlélem a dolgokat, hogy bébi már mindent megfog, megrángat, mindenbe kapaszkodik és mindent a szájába vesz, hát nem is tudom, elfog az aggodalom.
Mivel ez a gyerek első karácsonya, amit már lát is, természetesen a legjobbat szeretnénk kihozni belőle. Szeretném feldíszíteni kicsit a szobáját, a nappalit, hogy minél több fény és színes dolog legyen a lakásban. De! Amikor arra gondolok, hogy persze élő fát veszünk, eszembe jut, hogy ok, de hova is tegyük, hogy a gyerek ne tudja magára borítani. Tegyük az asztalra. Jó, de hova tegyük az asztalt, hogy aztán, amikor a panel 25fokos hőségében a karácsonyfa két nap után feladja a küzdelmet, a levelei ne a gyerek életterébe (járóka és környéke) hulljanak, hogy aztán a sebészeten kelljen a gyerekből kibányászni…túlparázom?
Valószínűleg igen, de jobb minden eshetőségre felkészülni, végül is most karácsonyozunk először egy Törpicsek társaságában. Aztán ott vannak még az izzók, vagyis a zsinórjai. Azt majd megpróbálom eldugdosni, hogy ne keltsen nagyon vonzó látványt, és ingerelje a megrágásukra a bébit. Azt az ócska zenét, ami az izzókból kicsikarható egy gombnyomásra, tutira nem fogom bekapcsolni. Majd beteszünk valami normális karácsonyi dalocskát, az nem lesz hamis és nyekergő. A csomagolópapír, a szalagok, bele sem merek gondolni. Csak az vígasztal, hogy pár Apróság már túlélte a karácsonyi bulit probléma nélkül. Aztán majd karácsony napján derül ki, hogy nem is azok lesznek az igazi veszélyforrások, amire én itt most gondolok, hanem valami teljesen más, valami abszurd dolog. A gyerek képes bármilyen normális helyzetből veszélyes helyzetet produkálni. Na, mindegy, azért igyekszem türtőztetni magam, és a lehető legjobban odafigyelni majd a balesetek elkerülésére úgy, ahogy azt teszem attól kezdve, mióta elindult „világot látni”.
