Úgy érzem, a mai téma megérdemel egy posztot. Már csak azért is, mert aki tapasztalta már a lentieket, az legalább örülhet, hogy nincs egyedül, aki pedig még nem élt meg ilyesmit, el kell, hogy keserítsem, valószínűleg vele is meg fog történni.

Még régebben történt, hogy Anyukám elmondta, készüljek fel arra, hogy amikor a gyerek már egyedül is járóképes lesz, és elmegyünk egy boltba, vagy akárhova, és a gyerek majd a földhöz veri magát valami oknál fogva, akkor:

1, a helyzetet nem könnyű megfelelően kezelni

2, nagy a valószínűsége annak, hogy majd a többi vásárló beleszól a gyerekkel való konfrontációmba

Nem hittem, hogy ezek hülyeségek, hiszen mindannyian ismerjük az emberek hozzáállását bizonyos dolgokhoz, és azt se felejtsük el, hogy vannak olyan emberek, akik alig várják, hogy vitába keveredjenek. Szerencsére a mi kis Manócskánknál még nem fordult elő a földre verem magam és úgy hisztizek szituáció, de ez nem is csoda, mivel nem az ő korának sajátossága még ez a viselkedésforma. 

Annyi viszont már történt, hogy ha nem arra megyünk, amerre ő szeretne menni, akkor visít az utca kellős közepén. Ez megtörténik akkor is, ha nem vagyok hajlandó az út mentén elengedni a kezét, de nincs mit tenni, majd megszokja, hogy ezt muszáj így csinálni.

Tehát akkor a kedves vásárló társakról szóló sztori következik.

Előfordult már pozitív eset is a közértben. Azért írom ezt le először, mert általában pozitívan jó felfogni a dolgokat, és kell egy kis ellensúlyozás is a témában. 

Még mikulás környékén jártunk, amikor egy néni megállított bennünket a közértben, hogy szeretne adni Buckafalvinak valamit. A néni elsőre elég furának tűnt, és el is kezdtem aggódni, amikor a szatyrához nyúlt, hogy vajon mi kerül majd elő belőle. Aztán előhúzott egy origami madárkát, és odanyújtotta nekem, hogy tegyem fel a gyerekszobába, mert ha felakasztom, akkor majd forog. Nagyon szép gesztus volt tőle, főleg azért, mert még életemben nem láttam. Jó érzés, hogy vannak ilyen emberek.

A negatív tapasztalatból eddig kettő is van. 

Az első az volt, amikor mentünk valahova, és mostanában csak úgy tudunk nyugodtan tömeg közlekedni, hogy valami pékárúval be van tömve a gyerek szája. Vettem neki egy kiflit, amit előszeretettel majszolgatott. (Szeret jó ropogós kiflit enni, mert sok foga jön egyszerre, és ilyenkor tudja dörzsölgetni vele az ínyét.)

Állunk a megállóban, amikor odajön egy hölgy, és azt mondja:

-Ne haragudjon, hogy megszólítom, de a másik oldalról figyeltem önöket, és a gyerek kezében lévő kiflit össze kéne nyomni a gyereknek, mert így nem tudja majd megenni.

Nagy döbbenet a részemről, majd ennyit tudtam kinyögni (a mi családunkban a frappáns válaszok a párbeszéd után kb. két órával később jutnak eszünkbe)

- Köszönöm szépen, nem haragszom, de a gyerek már több hónapja eszik kiflit, és meg tudja így is enni.

- Nem tudja! 

Gondoltam magamban, most már jó lenne, ha elmenne, mert hamar ki tudok kelni magamból, ha kötözködnek velem olyan dologban, amit talán én tudok a legjobban kettőnk közül.Még magyarázott egy kicsit, de igyekeztem érzékeltetni vele, hogy tudom, mit csinálok.

Otthagyott, amikor már kínomban összenyomtam a gyerek kiflicsücskét, de addig nem mozdult.

A másik sztori hétfőn történt. 

Van egy nagyon idegesítő nő a háztömbünkben, aki állandóan veszekszik a lakógyűléseken, és érezni rajta, hogy ki van éhezve a vitára. Mindemellett iszonyat idegesítő, flegma stílusa van. 

Szintén közértben voltunk, a gyerek éppen a fólia ásványvizet tapogatta. (szerintem szétunja az agyát vásárlás közben) A nő jött szemből a kocsival, minket pedig elengedett a babakocsival. Már leguggoltam a kenyérszalonnákhoz, hogy kiválasszam a megfelelőt, amikor szóba elegyedett velem.

- A gyereknek kint volt a babakocsiból a keze, majdnem eltörte. Nem ütötte be?

Néztem rá értelmesen, nem értettem, hogy miről beszél. Kínomban hazudtam neki, mert Anyu szavai visszhangozni kezdtek a fejembe, és idő előtt le akartam zárni a beszélgetést.

- Köszönöm, de nem az első gyerekem, tudom, hogy kell vele közlekedni. Nem ütötte be a kezét, figyelek rá. 

A nő csak szajkózta a magáét, látszott rajta, hogy nem elégedett a válaszommal. Úgy éreztem magam, mintha a Máté Kriszta által vezetett műsorban lennék, és a válaszom egy "viszlát"-ot érne.

Mindenre csak két szót mondogattam, jó és köszönöm, és közben feltűnően a szalonnákra koncentráltam. 

Belül szét tudtam volna robbanni, hogy egy idegen hogy jön ehhez, hogy engem kérdőre vonjon, és hogy gondolhatja azt, hogy nem figyelek oda a gyerekemre eléggé, illetve hogy képes lennék neki okkal fájdalmat okozni! Ez tüske egy anyának, nem is kicsi!

Amikor nem voltam hajlandó tovább foglalkozni vele, elment. Aztán a legnagyobb sajnálatomra, pont elé kerültünk a pénztárnál, ahol át akarta engedni a helyét, de én ebből már köszönöm, nem kérek. Nincs tél, hogy az anorák rárohadjon a melegben a "picire", és már elmúlt egy éves, egy kis türelmet neki is tanulnia kell, meg csak azért sem, mert előtte két perccel még ki akart a nő zsigerelni idegileg. Elutasítottam. Újabb harc következett a pozíció megtartásáért. 

Nem hagyta annyiban, és jött a következő támadás:

- Tudom, hogy nem fog tetszeni, de a gyerek szemébe lóg a sapka. 

(Bébi mindig jelzi, amikor már nem lát a sapitól, de azt hiszem akkor már ő is meg volt döbbenve a történteken.)

Felhúztam a sapkát, megköszöntem a figyelmeztetést, és már csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb eltűnjünk onnan. 

Büszke voltam magamra, hogy nem kezdtem el veszekedni vele, hogy mi a francért szól be állandóan. Tudok viselkedni, mióta gyerekem van.

Ha volt már hasonló sztoritok, írjátok meg a buckafalva@gmail.com-ra, mert kíváncsi vagyok, hogyan lehet az ilyen helyzeteket megfelelően kezelni.