Kicsit szégyellem bevallani, de nem szeretem a játszótereket. Persze emlékszem arra, hogy kicsinek mennyire jó volt odajárni és játszani, hintázni, bandázni a többi gyerekkel. Annak egy külön életérzése van.
Szülőként nem szeretem, pedig minden nap meglátogatunk a környéken egyet, mert a gyerek nagyon élvezi.
A környezetünkben elég sok játszótér található. Az egyik pont az ablakunkkal szemben van, és egyszerűen undorító. Nagynak nagy, de koszos, nem zárható, és a szülők.....
Lényegében minden játszótéren a szülőkkel vannak problémáim. Az egyikben kisebb, a másikban nagyobb, ez is attól függ, milyen messzire merészkedünk.
Az általános probléma az, hogy amikor kimegyünk a játszóra, mindig azzal szembesülök, hogy amint lehet, a szülők elheverednek a padon, és odazavarják hozzánk csemetéiket. Nem mondom, hogy nem aranyos a többi gyerek, de az enyém még kicsit esetlen, oda kell rá figyelni nagyon, és akkor jön még három másik, akik elkezdenek nekem édesen magyarázni az ovis, sulis élményeikről, nekem pedig égnek áll a hajam, hogy most mit és hogyan csináljak, hogy mindegyik igénye ki legyen elégítve. Mert persze el nem zavarom őket. Aztán, amikor piszkálják a gyerekem és megpróbálják elvenni tőle a játékait. Mit is mondjak? Nem fogom elvenni tőlük, de bébike még nem tud szólni a saját védelmében. Túl szoktuk élni, de nem kellemes dolgok. A nálunk lévő játszótérre pedig általában olyan szülők járnak, akik szó szerint leköcsögözik vagy legyökerezik a gyereküket, ami nem az én gyerekem fülének való, és nekem sem esik jól, amikor ilyeneket hallok. Szeretek azonban úgy játszóterezni, amikor nincs ott más, de ez igazán ritka, és nem is biztos, hogy jót tesz a gyerek szocializációjának. Ismerkedjen csak. Azt nem tudom megválogatni, hogy kivel, de figyelem az eseményeket.
Lényegében ennyi, még nekem is nagyon hétfő van.
Remélem mindenkinek jól telt a hétvégéje, mert csodás idő volt.
