A mi kis drágaságunk lassan átvált az eddig megszokott kommunikációs csatornájáról egy másikra, a beszédre. Már egy pár hete észre lehet venni a gagyogásán, hogy ez már valami más. Nagyon gyakorol, csak még nem igazán lehet érteni, hogy mit mondd.
Tegnap történt meg az, ami mindkettőnket meglepett: összetett szóval kezdte!
Van ugyanis egy játék távirányítója, amit kihozott nekem a konyhába, és azzal szórakozott, hogy a földhöz csapdosta. Ez az alattvalójának nem igen tetszett, így elvettem tőle és a konyhaasztalra tettem. Buckafalvi odament, elkezdte nyújtogatni a kezét, és azt mondta: adide, adide, adide!
Bementem a szobába, hogy elmondjam másik hű alattvalójának a történteket, aki kétkedve fogadta a dolgot, mert többször előfordult már, hogy a gyerek mondandójában én szavakat véltem felfedezni. Lehet, hogy anyai szívem időnként hajlamos túlzásokba esni, de ez most más volt. A mozdulatai összhangban voltak a mondandójával, és ezt nem lehet eltéveszteni.
Amikor fürdés után öltözködtünk, gondoltam, hogy teszek egy próbát, hogy bebizonyítsam az apjának, hogy nem tévedtem. Kértem a gyereket, hogy mondja ezt a bűvös szót, és kimondta megint. Volt ám nagy örömködés.
Reggel azon gondolkodtam, hogy miképpen fordulhatott elő, hogy a "kérem" szó helyett az "add ide" szót használja, aztán gyorsan rájöttem. Hiába mondogatjuk neki ezerszer, hogy kérem az xy dolgot, amikor százezerszer hallja az "add ide, azt nem szabad megenni, megrágni, tönkretenni, ledobni, letépni" szavakat.
Most már aztán tényleg oda kell figyelnünk, hogy milyen szavakat használunk a jelenlétében, mert nem nagyon szeretném, ha a következő szava valami nem ekkora gyerekhez illő szó lenne.
Ha már a beszéd a téma, büszkén írom le, hogy a sok magyarázás és szájtépés is meghozta gyümölcsét, mert ha azt kérem tőle, hogy jöjjön ide, vagy hozzon ezt-azt, akkor megérti és megteszi.
A gyerek kicsi, de nem hülye, ezt nem győzöm eleget hangsúlyozni!
